mindcandyz #5 Téma: Érdekes

FIGYELEM! Az alábbi írás sok esetben utalhat a film történetének egyes elemeire, amikről ugyan igyekszem spoiler-mentesen írni, de azért mindenki csak saját felelőségre olvasson tovább!

Mielőtt belekezdenék a kritikába, fontos leszögeznem, hogy számomra mi is számít igazán jó filmnek. Nálam akkor lesz egy film igazán jó, hatásos és emlékezetes, ha több nappal a megtekintése után is aktívan élnek vizuálisan előttem a jelenetek, vissza tudok idézni konkrét párbeszédeket és foglalkoztat a téma, a történet vagy csak a mondanivalója.

Ennek tükrében Tarantino legújabb filmje, az Inglourious Basterds az egyik legjobb alkotás, amit az utóbbi években láttam, sőt szerintem Tarantino eddigi legkiforrottabb munkája. Az hogy a legszórakoztatóbb-e, azt vitatnám, ahogyan azt is, hogy ez lesz-e nálam a legtöbbször újranézett darabja, de nem feltétlenül csak akkor jó egy film, ha szórakoztató. Tény mondjuk, hogy Tarantino munkásságával egy kicsit elfogult vagyok, hiszen a Deathproof féle zsákutcáján kívül mindegyik filmjét minimum 8/10-re tenném, de egyiknek se volt eddig ennyire feszes atmoszférája, mint a Basterds-nek.

Papíron ugye a Pulp Fiction lenne a legnagyobb klasszikusa, az aranypálmás alkotás, míg a legtöbb kritikus a Jackie Brown letisztult érettségét szokta éltetni, hozzám leginkább mégis a Kill Bill állt a legközelebb, egészen eddig. A Kill Bill volt ugyanis az első olyan alkotása, ahol kicsit más köntösbe bújtatta egyik kedvenc témáját: a bűnt.

Ha megnézitek, akkor minden Tarantino film a bűnről – sőt továbbmegyek – az értelmetlen bűnről és erőszakról szól. A Pulp Fiction, a Reservoir Dogs vagy a Jackie Brown kapcsán lehetett még azzal érvelni, hogy persze, mi másról szólna, hiszen alapvetően alvilági közegben játszódik a történet, azonban a Basterds – ha csak egy kicsit is – de szakít ezekkel a hagyományokkal. Természetesen most is a bűn, a bűnhődés vagy sokkal inkább a bosszú az alaptéma, de mindez egy háborús környezetbe van bújtatva és elmesélve. A film tehát nem egy klasszikus háborús film, csupán csak egy történet, egy alternatív vízió, történelem-remix, hívja mindenki annak, aminek szeretné.

Nem véletlen tehát, hogy rögtön egy „Egyszer volt, hol nem volt…” meseszerű felvezetéssel nyit az első fejezet, amit 4 másik követ majd később a sorban. Fontos itt rögtön megemlíteni, hogy egy-egy flashback és kikacsintás kivételével, a történet jóval lineárisabb, mint azt megszokhattuk QT-től, ami ezúttal mindenképpen újdonság volt, de közel sem hátrány. Az első 3-4 chapter során megismerhetjük a történet 3-4 fő szálát, a legfontosabb karaktereket, amik majd a fináléban keresztezik egymást.

Rögtön dicsérném is az egyértelműbb dolgokat, köztük a 4 nyelves dialógusokat, ahol angolul, németül, franciául és olaszul is beszélnek a szerepelők, ami nem csak, hogy segít megteremteni az atmoszférát, de komoly szerepet is játszik a történetben. Sok kritikát olvastam már a filmről, de furcsamód egyik se tér ki arra, hogy mennyire rájátszott a többnyelvűségre Tarantino, hiszen gyakorlatilag kulcsszerepe van a nyitójelentben az angoltudásnak, a pincében a németnek, és a fináléban az olasznak. Aki látta a filmet, tudja, hogy mikre gondolok.

A nyelvek mellett, az autentikus szereplőválogatás is sokat dobott a film sokszínűségén, hiszen a francia karaktereket franciák játszák, a németeket németek, és így tovább. Bár nagyszerű a teljes színészi gárda, azért én mégis kiemelnék 2 karaktert – akik kicsit a háttérbe szorítják, az amúgy zseniálisan játszó Brad Pitt-et is – Christopher Waltz-ot (Hans Landa) és Mélanie Laurent-t (Shosanna Dreyfus).

Ha már itt tartunk, akkor fontos leszögezni azt is, hogy a film címe és promóciója több szempontból megtévesztő. Először is hiába az Brygantik-ról kapta a film a címét, a két legjelentősebb karakter a történetben Landa és Shosanna, akik gyakorlatilag előrébb görgetik a történetet a végső jelenetig. Gyakorlatilag az amerikai zsidó katonák csak asszisztálnak a játékhoz és a sztorijukhoz is, amellett, hogy a bemutatók nagy része rájuk volt kihegyezve.

Hangsúlyozom, hogy azért nincsenek eldugva a srácok, hiszen az 5 fejezetből 2 és fél simán velük foglalkozik, de igazából csak ritkán lehet náciaprítást látni a képernyőn, ami nem is baj, mert Tarantino nagyon szereti a naturalizmust ezen a téren. A filmnek tehát megvannak a maga kegyetlen és véres jelenetei, amikből néha kizökkentik a nézőt a teljesen szürreális, abszurd szituációk, mint például Brad Pitt olasz beszólásai déli akcentussal.

A film ennek ellenére nem egy darabolós Kill Bill-szerű slasher movie, és nem is egy Pulp Fiction-ösen elviccelt darab, hanem gyakorlatilag 5-6 hosszúra nyújtott dialógus, ami hihetetlen feszültséget teremt a filmvásznon, már ha valakiben megvan a befogadóképesség a mélyebb mondanivalókra is. Nem is tudnék műfajt aggatni erre a darabra, de a vér és a humor csak statisztálnak a párbeszédekhez.

Aki tehát náci-darabolást szeretne látni, az csalódni fog, aki röhögni szeretne rajta az is, bár azért, amikor másodszor láttam a Moziünnepen, néhány embernek sikerült felnyerítenie a popcornból a legkomolyabb részeknél is, de őket valószínűleg amúgy sem érte el semmi, ami a felszín alatt lapult, és csak a „nézd má’ geci, hogy szétverte a fejit a bézbólütővel, hehe” élménnyel térhettek haza. Pedig nagyon tömény egy darab, emészteni kell, többször nézni, már ha valakit nem sokkolt le nullára elsőre.

Mi sem bizonyítja ezt jobban annál, hogy rengeteg kritika született már róla, rengeteg nézőpontból közelítették meg az értékelését, és nagyon vegyes volt a fogadtatása. Igyekeztem kerülni a film aktuálpolitikai vonatkozását, de meg kell említeni, hogy e téren is hatalmas vitákat és ellentmondásokat váltott ki az emberekből a fórumokon, csak azt nem értem, hogy az elvakultan szimpatikus oldalt választó drukkerek mit néztek?

Tarantino ugyanis nem csinál jó és rossz karaktereket, nincsen egyik fél se idolizálva, nincsen egyik fél se elítélve. Ugyanúgy megvannak az értelmetlen áldozatok mindkét oldalon, ahogyan megvan az értelmetlen erőszak is. Brad Pitték kicsiny csapata ugyanis semmivel sem jobb a náciknál, ahogyan a film végi mozis mutatványuk is gyakorlatilag nem más, mint a gázkamra analógiája.

Érdekes dolog, amit Tarantino tud, hiszen egyik filmjében sincsenek klasszikusan „szerethető” karakterek, mégis olyan feszültséget teremt, hogy észre sem veszed, hogy elrepült a 2 és fél óra a filmből. A Pulp Fiction, a Reservoir Dogs és a Jackie Brown is csak alvilági karakterekkel játszik, tehát normális értékrend szerint nincs pozitív hőse egyik történetnek se, sőt a maga módján minden karakter a maga önző kis szemszögéből nézve logikusan és racionálisan cselekszik. A Basterds esetében ez csak annyival különbözik, hogy sikerült egy-két méltóságteljesebb, intellektuálisabb karaktert is írni a többi közé. Landa vagy Shosanna karaktere például ilyen.

És akkor még nem emeltem ki egyetlen dialógust és levezetést sem, pedig egyértelműen a 10 éven keresztül íródott forgatókönyvet illeti minden dicséret a filmért. Ha nem ilyen erős a script, nem ilyen erősek a karakterek, nem ennyire hatásosak a párbeszédek, nincs ekkora feszültség a vásznon, akkor ez csak egy buta B kategóriás háborús film lenne, de szerencsére nem így lett.

Már így is nagyon hosszúra és ömlengősre nyúlt ez az írás, így már nem igen marad hely, hogy a film legnagyobb jeleneteit éltessem. Mégis azért röviden megemlíteném, hogy az egész első fejezet, azaz a film nyitójelenete akkora 10/10, mint a ház. Tankönyvbe, aranykeretbe, vagy valami frappánsabb hasonlatba való, mert olyan felütése az egész filmnek, amit nagyon nehéz volt később szinten tartani. Pedig a rétes-evés vagy a pincejelenet hasonlóan emlékezetes a filmből, de külön ki lehetne emelni a patkányos levezetést vagy a King Kong-os játékot is. Ijesztő, hogy mennyire egyszerű és hétköznapi eszközökkel vesz elő tabukat Tarantino, majd rád hagyja, hogy feldolgozd a kapott anyagot.

Persze jár a pacsi a Tarantino-tól megszokott igényes filmzenéért is, ami ezúttal kevésbé építkezik a 70-es évek zenéiből, ám sokkal több Ennio Morricone szerzeményt használ, ami csak tovább erősíti a párbeszédek western-szerű hangulatát. Rendezés szempontjából végig feszes az egész alkotás, bár én eltekintettem volna a képernyőre firkálástól néhány helyen, még ha vicces is a koncepció. Ellenben nagyon beégett az agyamba Shosanna és Zoller vetítőszobás jelenete a film végén, ami audio-vizuális szempontból a legerősebb jelenet volt szerintem.

Mindez pontszámban kifejezve 9/10 nálam, mert volt egy-két stílusidegen dolog, amit ki lehetett volna hagyni, illetve 5 percet elvettem volna a kor filmes főhajtásából is, meg kicsivel visszafogtam volna a brutalitást és a helyenként öncélú poénokat. Bár az is hozzátartozik, hogy első nézésre ezek az elemek jobban zavartak, mint másodikra, és akkor még csak 7-8 pontra tettem a filmet. Úgy látszik ezt is többször kell megrágni, hogy teljesen lecsússzon az ember torkán.

A film utolsó mondatához meg csak annyit, hogy ha ez Tarantino elégedett kikacsintása volt, mikor az utolsó szót is odakerült a forgatókönyv végére, akkor csak helyeslően tudok neki bólogatni. That’s a BINGO!

Aki még nem látta, nézze meg, mert látni kell! Aki meg túlesett már rajta, az nyugodtan leírhatja a véleményét a fórumban (lehetőleg SPOILER megjelöléssel, ha tartalmaz ilyesmit a komment), még akkor is, ha elhányta magát a filmtől, és nem ért egyet semmivel sem, amit leírtam, hiszen ez is előfordulhat… 🙂