A videojáték nem tesz gyilkossá Téma: Érdekes

Folyamatosan téma, manapság már politikai pártok is foglalkoznak vele, hogy vajon a számítógépes játékok milyen módon befolyásolják a fiatalok viselkedését. Kíváncsiak voltunk arra, hogy egy etológus, egy viselkedéskutató vajon hogyan vélekedik erről. Ezért kereste meg az IT cafe Csányi Vilmost, az ELTE professzorát, az etológia nemzetközileg is elismert szakemberét, aki egyébként szívesen, gyakran és nagy kedvvel nyilvánít véleményt a magyar társadalom aktuális kérdéseit illetően is.

Bevezetésként arra lennék kíváncsi, hogy ön vajon a saját életében találkozott-e már olyan problémákkal, melyet a számítógépes játékok okoztak.

Komolyabban csak akkor kerültem a számítógépes játékok világával némileg összeütközésbe, amikor még annak idején az akkor ötéves fiam elkezdett egy Atarival játszani. Akkor derült ki számomra, hogy ez egy élettani verseny az ember reflexeivel, amelybe a gyerek annyira beleélte magát, hogy időnként hisztérikus megnyilvánulásai voltak. Nem lehetett hozzá szólni, mert akkor most elrontja a 15. pályát. Nos, akkor én ezt a tevékenységet megtiltottam a számára. Ha egyet-kettőt játszik valaki, az rendben van, ám azt el kell kerülni, hogy szenvedéllyé váljon.

Ami ellen otthon sem volt kifogásom, azok az Adventure-típusú játékok, ahol valami nagy ravaszsággal találja szembe magát a gyerek, s rá kelljen jönnie a megoldásra. Amikor még csak egy komoly számítógép volt az országban, az Akadémia Kende utcai IBM-je, aminek két megabájtos központi memóriája volt, azt mi használhattuk, s a fiam ott találkozott először körülbelül ugyanekkor az Adventure-rel.

De a televízióval is így voltunk. Ezt szociális okok miatt nem tilthattam meg, ezért azt vezettük be, hogy csak az egy héttel előre kiválasztott adásokat nézhette meg, vagyis nem volt „csak úgy tévézés”. Bevált, a ma már családos fiam háztartásában nincs televízió.

A mind nagyobb számban megjelenő és hallatlanul népszerű erőszakos videojátékok kapcsán örök vita, hogy vajon egy kirívóan erőszakos, fiatal ember által elkövetett bűncselekményben vajon mennyiben játszott szerepet az, hogy az illető esetleg szenvedélyes játékos volt. Az elemzéseket olvasva mindig két, egymásnak ellentmondó véleménycsoport jelenik meg. Mindig akadnak tudósok, akik szerint nyilvánvaló, hogy a lövöldözős játék használata vezetett el a gyilkosságokhoz, s ugyanennyi, ugyanúgy komoly tekintélynek számító tudós állítja azt, hogy erről szó sincs.

Ez ügyben valahol középen állok. A probléma nem szűkíthető le a videojátékokra. Minden kultúra ad egy kommunikációs keretet, amelyen belül a következő generáció átveszi a hiedelmeket, a tevékenységbeli tudást, a nézeteket stb. Ez határozza meg, hogy a következő generáció tagjainak mit szabad csinálni, mit kell, és mit nem. Ez a mi időszakunkban teljesen „elszaladt”, feloldódtak a keretek, óriási a szabadság, szinte teljes. Az információszabadság jelen állapota gyakorlatilag a kultúrától való szabadságot, függetlenedést jelenti, eltűntek a korlátok és a tiltások. Mindez azzal jár, hogy bizonyos szükséges minták nem kerülnek be a gyerekeink viselkedéskészletébe, például az együttműködési készség, az idegenek megsegítése, s legfőképp: önmagunk korlátozása. Nem azért nem tolom le a nadrágomat a Váci utca közepén, mert ezért büntetnek, hanem azért, mert mások értékeit tisztelem. Vagyis tiszteletből teszek dolgokat. Nemrég írtam egy kihívó, majdnem meztelen kislányt ábrázoló plakát kapcsán egy szösszenetet. E plakát által természetesen kiváltódik egy férfiban a szexuális inger, ám ez bizonyos értelemben számomra sértés, támadó magatartás. Milyen alapon tesz ki engem a plakát kihelyezője egy ilyen helyzetnek? Ugyanis én úgy vélem, hogy a szexualitásomat nem az utcán akarom megélni, ez az egyéni jogaim, a privát szférám durva megsértése – az illető nem tiszteli az én nézeteimet. Ugyanennek a tiszteletlenségnek a jele a frissen festett házak, aluljárók összefirkálása – az a vélekedés, hogy ez művészet lenne, ostobaság.

A következő generációnak meg kell szoknia azt, hogy az élet korlátokból és szabadságokból áll, s hogy egy kultúrában minden elérhető, de annak a kívánt valaminek az elérése gyakran bonyolultabb tevékenységet, munkát igényel, nem közvetlen módon történik. Például azért terítünk asztalt, alakítunk ki konyhakultúrát, mert úgy véljük, az evés nem kizárólag táplálékbevitel, hanem egy kulturális rítus. Az emberi közösség több százezer éves fejlődése hozta magával, hogy nemcsak a közvetlen kielégüléssel kapcsolatos, hanem ennél sokkal kifinomultabb élvezeteket találunk világunkban. Nem teperjük le az asszonyainkat a földre, épp ott, ahol meglátjuk őket, hanem udvarolunk, taktikázunk, különféle akciókat hajtunk végre, hogy a végén eljussunk a kívánt célhoz. Ez az élettudományoknak a fizikából átemelt, bevett tétele: minél több, apróbb lépésben szabadítok fel valamilyen energiát, annál több hasznos célra lehet használni.

Aki ezeket a kulturális eszközöket, módszereket ki akarja iktatni, s a közvetlen kielégülés a célja, az szedjen morfiumot, vagy amit akar, de hagyja békén a többi embert. A gyerekeinket ezekre a kulturális rítusokra kellene megtanítanunk, ám ehelyett – maradva a tárgynál – arra tanítjuk őket, hogy hogyan lehet egy virtuális térben virtuális géppisztollyal virtuális embereket virtuálisan megölni. Ugyanakkor leszögezem azt is, hogy önmagukban semmi bajom a játékokkal, amíg a használat határok között marad. Ha valaki meg akar egy ilyet ismerni, néhányszor, alkalmanként próbára teszi magát, azzal semmi gond. Gond akkor van, ha szenvedéllyé válik, ha helyettesíti a kultúrát, átveszi a helyét. Vagyis ártalmasnak látom őket, de nem önmagukban, hanem az általános kultúravesztés miatt; a videojátékok világa, az ebből adódó problémák csak egyik eleme hanyatlásunknak. Ha csak a videojátékok keltette szenvedély létezne, akkor ezt tudnánk valahogy kezelni, ám sajnos nem így van.

Amire érdemes figyelni, az az, hogy (mi is) egy olyan országban élünk, ahol az átlagos napi tévénézés öt óra, melynek során baromságokat bámulnak és hallgatnak az emberek. Túl könnyűvé vált a létfenntartás, és az emberek nem tudnak mit kezdeni az ebből következő szabadsággal. Hülyeségekre pazarolják el az idejüket, nem érdekli őket egy növény, egy kutya vagy bármi más. Az ötórás tévézés azt jelenti, hogy ez a populáció kiiktatta magát a valós világból, ott már nincsenek céljai, teendői, nincs értelme a létének – ez pont olyan, mintha drogos lenne.

Biztos abban, hogy az emberek döntő többsége szeretne, akar, képes értelmes életet élni?

Az emberi természet úgy alakult ki, hogy muszáj neki. Ha visszalépünk pár tízezer évet, akkor azt látjuk, hogy azok, akik nem éltek értelmes életet, nem dolgoztak a közösségért és azért, hogy megszerezzék a napi betevőt, azok elpusztultak. Az ember genetikai felépítése olyan, hogy akkor működik optimálisan, ha van életcélja. A régebbi időkben ez a cél az önfenntartás volt. Ám a fejlődés során a társadalom igen sikeresen működött, ezért ma az önfenntartást a korábbiakhoz képest minimális erőfeszítéssel meg lehet valósítani – a régi kemény időkhöz képest ma egy hajléktalan is könnyedén eléri, hogy ne haljon éhen. Vagyis életcélt kell váltanunk. Az, hogy az embernek szüksége van erre – hogy „elfoglalja magát” –, az egy evolúciós következmény. Elképzelhető egy olyan ember, aki 18 órát alszik, a maradék hat órában pedig testi igényeinek közvetlen kielégítésével van elfoglalva, ennek semmi akadálya. Ám a mai ember nem ilyen. A mai emberben belső motiváció munkál, ennek teret és tartalmat kell adnunk.

A mai emberiség, a közösségek fennállása, működése csodálatra méltóan, szinte meglepően stabil (az extrém esetek csak az újságok címlapjára valók, ám valójában a Föld emberi közössége nyugalomban van), s ezt leginkább a kultúrának, a szabadságok és korlátok rendszerének köszönheti. A nagy gond az, hogy a korábban említett életcélok halványodnak, eltűnnek, s ezzel meg kell birkóznunk, muszáj megtennünk. Mi olyanok leszármazottai vagyunk, akik állandóan harcoltak, dolgoztak azért, hogy megmaradjanak, s akik ezt nem akarták, vagy nem voltak rá képesek, elpusztultak. De ne feledjük, mindez közösségi keretekben zajlott! Amit veszélyesnek tartok – s itt a televízió vagy a videojátékok csak egy-egy elem –, hogy ha hallgatunk azokra a sugallatokra, melyek szerint nincs semmi baj, csak maradjunk nyugodtan, és akkor minden rendben van. Nagyon sok a tévhit, a zsákutcába vezető elképzelés, melynek egyik példája az sirám, hogy „fogy a magyar”. De könyörgöm, nem inkább azzal kéne foglalkozni, hogy mondjuk az maradék nyolcmillió magyar értelmes, minőségi életet éljen? Mennyiségi helyett minőségi szemléletre van szükség.

Kicsit eltértünk a témától, de visszakanyarodnék. Az erőszakos videojátékok társadalmi szerepe azért is igen érdekes, mivel a mai nyugati világban már komoly politikai kérdéssé vált ez a terület. Szabályozások, törvénytervezetek születnek, pártok, egyházak építenek kampányokat a videojátékok vélt vagy valós társadalmi hatásaira. Ha önt kérnék fel tanácsadónak ebben a témában, mit javasolna vajon?

Én például egy ilyen szerepben minden további nélkül kötelezném a játékot előállítót, hogy az adott játékot mondjuk naponta csak háromszor lehessen lejátszani – hogy ne válhasson szenvedéllyé. Úgy gondolom, hogy azok, akik mondjuk egy online játékban – mivel jól megy nekik – több tíz órán át nem szállnak ki, valójában ártanak maguknak. Annyi hülye törvényt hoznak, ahol szabályoznak bennünket, a legtöbbször teljesen fölöslegesen, ám az ilyen esetekben, amikor pedig szükség lenne rá, viszont nem.

A fórumokon megjelenő játékosok gyakori érve az, hogy ha történik egy szörnyűség, ahol kiderül, a tettes szenvedélyes rabja volt egy erőszakos játéknak, az nem azt jelenti, hogy a játék okozta mindezt, a feltehetően beteg pszichéjű illető egyébként is megölt volna valakit.

Alapvetően egyetértek ezzel az érvvel. Ám mégis úgy gondolom, hogy amikor az illető „bekattan”, és a valós meg a virtuális világ közötti határ elmosódik, akkor az a mintázat, ahogy teszi, amit tesz, az onnan, a játékból jön. Azokat az eszközöket, azokat a módszereket és azokat a technikákat fogja alkalmazni, melyeket a játékban megismert. Gondoljon bele, ezeknél az eseteknél azért mégis az van, hogy egy kibillent fiatal nem kést szerez magának, hanem pisztolyt, nem egy embert öl meg, hanem többet. Az is látható, hogy a test test elleni kontaktust nem választják ezek az elkövetők, hiszen ez egyrészt ritkábban része az erőszakos játékoknak, másrészt pedig, és ez a fontosabb, ha fojtogatni kezdené az áldozatot, akkor talán kiderül, hogy a másik az erősebb, ellenáll, illetve megjelennek olyan testi reakciók, melyek nem részei a játékból ismert univerzumnak stb. Összefoglalva: mintákból tanul a következő generáció, s ha a kultúra nélküli világban a játékokban látott minták befolyásolják, akkor azok szerint fognak viselkedni – a megoldásokat azok alapján képzelik el, hiszen ezek töltik ki a világukat.

Viszont a magam és az ismerőseim körében azt tapasztaltam, s ezt gyakran írják a fórumokon is, hogy szinte mindenkinél volt egy korszak az életében, amikor elkapta a gépszíj, s akkor esetleg napokig még vécére sem akartunk kimenni, mert rabjai voltunk az adott játéknak. Aztán ez a legtöbb esetben egyszer csak elmúlt – meguntuk, ránk szóltak, jött egy nő stb.

Az a probléma, hogy az ilyen viselkedés mögött van egy élettani mechanizmus, mely az endorfinnal, a szociális kapcsolatokat, a „jól érzem magam” állapotot befolyásoló anyaggal köthető össze. Ezt valamikor az 1960-as években fedezték fel a maratoni futóknál, akik nem tudták abbahagyni a hosszú távok lefutását, pedig a szervezetük már nem bírta. Ekkor indultak nagyszabású vizsgálatok, s akkor derült rá fény, hogy az endorfin doppingként működik, melynek elvonása (vagyis ha megszakad a korábbi tevékenység, mely az endorfintermelést kiváltotta) súlyos következményekkel jár. Az úgynevezett A-tipusú, aktivitásra kondicionált személyiségeknél, mint az ön által említett játékosok, ez a folyamat játszódik le. A játék váltja ki az endorfintermelést, ez egy élettani folyamat, ám lehet kulturálisan szabályozni. Igenis működnek a szabályok és tiltások, melyek igazából akkor alkalmazhatóak jól, ha még a folyamat kezdetén beavatkozunk. Ha egy gyereket még idejében leszoktatunk arról, hogy a környezetében lévő, a szülők pénztárcájára hajtó boltok, butikok, büfék stb. teljességgel felesleges árucikkeit megvegye – melyek közös jellemzője, hogy majomtulajdonságunkra alapoznak, vagyis hogy a színes, feltűnő dolgokra vágyunk –, akkor kiiktatjuk az élettani aktivátort, mely beindítja az ehhez a cselekvéshez kapcsolódó endorfintermelést, és a kölök nem lesz függő. Ugyanez van a játékoknál, semmit sem szabad tiltani, értelmetlen, de a szülő vállalja a felelősséget, s ne engedje, hogy a gyerekét egy ilyen szenvedély megfossza értelmesebb dolgoktól. Ha lehet, azért mégse egy videojátékkal töltsön a gyerek naponta hat órát, hanem értelmesebb dolgokkal: olvasson, kiránduljon, focizzon, zenéljen stb.

Arról mit gondol, hogy az a folyamat, melynek során a technológiai fejlődés egyre élethűbb környezeteket hoz létre (a következő nagy ugrás valószínűleg a már létező, korábban csak a sci-fi filmekből ismerős játéksisakok, az emberi érzékeket kiszolgáló játékok tömeges elterjedése lesz), vajon veszélyesebb-e, mint a hajdani játékok, melyeknél azért világosan látszott, hogy ez nem a való világ?

Ettől nem félnék. E ponton átlépnék a másik oldalra, a játékosokéra. A színház sem tette tönkre az emberiséget. A színház is játék. Mindez egy kultúra része, pedig itt a tökéletes átlényegülés adja a hitelt. Úgy látom, a színház tökéletes példája mindannak, amit elmondtam. A színházi játék óriási élvezet mind a színésznek, mind a nézőnek. De mivel egy kultúra része, ezért nem folyamatos, nem kizáró jellegű, megvan a helye. A színész este héttől tízig Macbeth, napközben nem. A néző nem 24 órán át néző, hanem csak az előadás idején. Megvan a helye, megvannak a szabályai, megvannak a korlátai. Ahogy kell.